Álmatlanság
PRÓZA - LXII. évfolyam, 28. szám, 2018. július 13.
Szabadka, 1986 novembere. Hajnali három és fél négy körül van a leghidegebb, a zárt ablaktáblák résein késpengeként siklik át a metsző levegő, végighasítja a deszkapadlót, és tőrbe ejti ágyunkat. Erzsi egyenetlenül lélegzik, nyugtalanul az oldalára fordul, és nekem feszíti gömbölyűségét. Az egykori paplak nagyszobájában alszunk, a félhomályba belevesznek a rendetlen csoportokban várakozó, könyvekkel, fehérneművel tömött kartondobozok, kopott íróasztal, roskadásig pakolt ruhaállvány, faragott rámájú, régi tükör. Itt, a külvárosban nem világítanak az utcai lámpák, és a csillagok fénye olyan halovány – hozzánk csak a fagy és a zajok térnek be.
A keskeny szivacsmatrac kényelmetlen kettőnknek, de mi már ötödik éve szorongunk rajta: egymásba borulva, álmatlanul hánykolódva. Nyárutón találtunk rá erre az elfogadható bérű, tágas, de lepusztult Zombori úti házra – megszabadítva anyámat és önmagunkat is az összezártság bénító, lassan hisztérikussá váló légkörétől. Hirtelen „szabadok” lettünk, de ez eddig ismeretlen gondok és kötelezettségek özönét hozta: heteken át, megfeszített erővel igyekeztünk rendbe hozni otthonunkat, „a hétköznapi élet szervezésének szigetét”. Az évek óta kövesedő, mérhetetlen kosz eltakarítása után a betört, gittjüket vesztett ablakok, eldugult lefolyók, kiégett vezetékek, törött kilincsek, megvetemedett ajtók, düledező cserépkályha következtek. Lázasan munkálkodtunk – beszélgetésre, olvasásra, ölelésre alig jutott idő. Aztán a hirtelen csömör és belenyugvás, hogy ennek lehetetlen a végére érni. Nyugodtan kergetőzhetnek mindenfelé a pormacskák, már nem idegesítenek bennünket.
A kereszteződésen teherautók húznak át, itt van a leágazás Belgrád, Isztambul, Xanadu felé. Azt hiszem, mi egyhamar nem utazunk sehová; hatszáz márka tartozásunk van, és kellene egy nagyobb fekhely, könyvespolcok, ruhásszekrény. Ha egyetemista éveinket és a szerencsétlen végű svájci kalandot nem számítom, az Adrián kívül máshol még nem is voltunk együtt. István és Kati minden évben valamelyik mediterrán országban töltenek pár hetet – azt mondják, ez tartja bennük a lelket a következő szünidőig, ezért a nyári szabadságért nem cserélték fel már régen jövedelmezőbbre keserves tanári állásaikat. Más barátaink szétszóródtak a világban: Laci gastarbeiter fizikus Párizsban, Anikó feleség Pesten, Tibiék Bécsben várják a kanadai vízumot. Mi itthon vagyunk; erőt gyűjtünk, lehetőségeink kézigránátjait próbálgatjuk a pannon mezőn.
Szaggatott beszéd, részeg női kacarászás hullámait hozza a szél; az öles, hámló falak szomjasan nyelik magukba. Erzsi összerándul álmában, felém fordul és az egyik combjával átölel. Szorosan mellém törleszkedve tud csak igazán jót aludni – ez a gyerekkorából hozott infantilis biztonságvágy még 25 évesen is kísérti. A térde a gyomromnak szorul, és elönt az ismerős, kellemes érzés: védelmező vagyok, álmok virrasztója. Egy hónapja kapott munkát a Népszínháznál mint beszédtechnikus. Szerződéses alapon, így nem kell utána adózni, formálisan a Marica grófnő előadásához. A fizetése kevesebb, mint a kazánfűtőé vagy valamelyik kulisszatologató melósé, de ő lelkesen dolgozik. Nem, a helyes kifejezés: lélekkel. Tőle szokatlan aprólékossággal és türelemmel felmérte a két társulat negyven színészének dikcióját, de a lehangoló jelentést a szerb igazgató el sem akarta olvasni. Csak dobrózott, és megpaskolta az arcomat, mint valami cicababának. Azt hittem, menten széttépem – dühöngött. De nem tépi szét – tanítja a pöszéket, hadarókat, raccsolókat beszélni, amíg ki nem teszik, amíg be nem tölti „statisztikai adat” voltát.
Az udvarban a Bogár vadul felugat, ide-oda rohangálva vonszolja a láncát. Valójában nem ez a neve, csak én hívom így, és mivel egyedül én etetem, hallgatnia kell rá. A háziasszonyunké, hamarosan kiviszik a tanyára, komondorok, pulykák közé. Negyed hatkor kelnem kell, most már nem érdemes elaludni. Az ügyviteli vonattal utazom le hetente néhányszor Újvidékre, elidőzök a szerkesztőségben és a nyomdában, leadom a kijavított kéziratokat, levonatokat. A három év alatt háromszor két hónapot voltam „rendes” munkaviszonyban. Anyám szerint a nyugdíjat el is felejthetem, nekem az sohasem lesz. Az intelmeit nem tudom komolyan venni: én vagy nem érem meg a korhatárt, vagy mire elérném, nem lesz többé nyugdíj. Pedig nem vagyok pesszimista: szeretek irodalmi, filozófiai, művészeti szövegekkel bíbelődni, és hiszek a hatásukban. A forradalomnak belül kell megtörténnie. Tavaly felajánlották a munkakört, de nem fogadtam el, nagyralátó terveim voltak: MERZ-bárt akartam nyitni Ticino kantonban, dadaista művészlumperájt. Négy-öt év alatt megtömhettük volna a tarsolyunkat keményvalutával, és építhettem volna a Palicsi-tó déli partján egy biztos tanyát. A szükséges tőke azonban sehogyan sem jött össze, és egyik társunk csúnyán becsapott. Naivak voltunk, most már beismerhetjük; az összes megtakarított pénzünk elúszott, és végül még egy közönséges munkaengedélyt sem sikerült szerezni. Néhány napja érdeklődtem a főnöknél az állásról, de azt felelte, hogy „az a vonat már elment”. Nem baj – talán még meg sem érkezett, talán fel sem fogok szállni rá, talán nem is létezik. Talán időközben kiderült, hogy akaratos, kritikus és fantaszta vagyok. Egy kellemetlen túlélő. Ha új nevet akarnak akasztani rám, legalább etetniük kell.
A frizsider úgy zümmög, mint valami elektromos védőangyal, valójában nem is hallom a masszív ajtón át, csak képzelem. Egy lábos gyuvecs van benne két pár sült kolbásszal, ez a holnapi ebédünk, anya küldte, meg tej, leveskocka, zöldség. A sajtot az apró kamrában tartjuk, hogy ne száradjon ki, és ott lóg minden barátunk gúnyolódásának céltáblája: a „sonkánk” is. Kerék, az új expresszionizmus festője megvetően „sonkakolbászosok”-nak nevezi a tehetős vidéki családokból származó széplelkeket, akik látványosan nyomorognak, miközben a hátuk mögött füstölt sonkák, hurkák és kolbászok erdői rejtőznek. Ő valóban tudja, mi az ínség és mi a művészet. Sokszor csontig fagytam fűtetlen, Dunába csúszó bérelt „nyaralójában”, de a festmények fagya ezt feloldotta. A sonka különben nem a miénk, az előző lakók felejtették itt, és mi egyetlen szeletet sem mertünk vágni belőle.
Jó lenne elaludni. Ha legalább négy órát sikerült volna nyugodnom, elviselhető lenne a nap. Ifjú titán koromban sokat éjszakáztam; hajtott a vágy a kíméletlen, megalkuvást és fontolgatást nem ismerő Megismerés után, legyen az Platón filozófiája, végletes fizikai megterhelés vagy csoportszex. Három dolgot tartottam igazán fontosnak az életben: az olvasást, a karatét és a szeretkezést – ezekért érdemes volt hajnalig ébren maradni vagy pirkadatkor kelni. Most több ezer kötetes könyvtáram, júnói termetű társam és mesteri övfokozatom van – csak éppen nem tudok már elaludni.
Kilyukad a hátam és jól esne néhány korty tea is, de nem szabad megmozdulni, mert Erzsi abban a pillanatban felriad. Türelmesen ki kell várni, amíg valami rejtett, megváltói sugallat hatására önmagától változtat a fekvésén. Kapcsolatunk kezdetén, tekintet nélkül az időre, számtalanszor felébresztettem. Már nehezebben viseli el a váratlan, heves szeretkezéseket, zsörtölődik, mielőtt átadná magát, és ez az én tüzemet is lehűti. Mindinkább „szabályos pár” vagyunk – szörnyen szomorú. Lopva megsimogatom a csípőjét, mellét. Hogyan is mondta Salinger hőse: azért nem akarok megnősülni, mert akkor soha többé nem ülhetek a vonaton az ablak mellé.
A kályhában parazsába roppan egy fahasáb. Az igazi költő erről haikut írna – én csak azt tudtam megtanulni a japánoktól, miként lehet puszta kézzel eltörni egy deszkát. Az éjszaka magánya ideális az alkotásra: Slavko barátom minden délután szundít pár órát, hogy tíz után frissen láthasson neki valamelyik kaotikus kollázsának. Bölcsész koromban megpróbálkoztam az írással, egy „szerelmes hazatántorgás” után, erőtlenül és kusza gondolatokkal, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megörökítsem, amit átéltem: „Szertelenül éltünk. Az éjszakák, mint pókhálók, beszőtték egykor éber agyunkat és azokat a hallgatag perceket, melyeket mély, sötét álomban kellett volna töltenünk. A mámor, amit az idő kijátszásával kaptunk, zsugorodott, mint a szamárbőr, és száraz szemünket, mikor az ablakkeretek derengeni kezdtek, sehol sem leltük. Odavesztettük végtelen pillantásunkat az ellobbanó homály határában, amely eltűnve felfedte sivár, cifra létünk hamisságát és talmi gyönyörét, ami a spangli, a nők öle és a szeszek malmai közt maradt, őrlődve a szomorú esték sikolyaitól és rekedt őrjöngésétől, és előrlődve a nyomorult, reggeli, sápadt, spalettákon és ködökön áttörő pirkadásban...”
A levegőben még mindig érezni a kender édeskés illatát. Tegnap volt Erzsi névnapja, és váratlanul beállított Ante: egy csokor vadrózsával és pár dzsointtal. Itthon csak kókuszlikőr, kalifacsók, füstölt sajt és alma volt – pszichedelikus vacsora. Ante remek horvát költő, öt kiadatlan kötete van, egyenként harminc tiszta, átszellemült verssel. A köröttünk burjánzó sötét erőkről beszélgettünk, majd a vágyról, hogy Katmanduban éljünk. Erzsi nem értette, hogyan lehet a Száz év magányt, a Residents és Braxton zenéjét, a multimédiát, a fürdőkádat és többek között az ő bőrnadrágját is feladni a Nyugalmas Semmiért, de később elálmosodott. Ante negyed egykor ment haza, mi pedig elmosogattunk, tiszta ágyneműt húztunk, és lefeküdtünk.
Félálomban a talányos mosolyú tibeti Buddha-szobrot látom, melyet egész éven át, tizenkét színűre festett jakvajból készítenek a lámaszerzetesek, hogy azután a Holdújév ünnepén egyetlen éjszakára kiállítsák, hajnalban szétrombolják, és rögtön újra kezdjék. Úgy gondolom, az életünk hasonlatos ehhez az istenségépítéshez, amely a legromlandóbb anyagból hoz létre valami szépségeset és haszontalant, hogy végül tekintet nélkül értékére elpusztítsa, tekintet nélkül talmiságára ismét megteremtse. Nem, ez lehetetlen: az a Tudás, Kétség nélkül. Az aranyló vajszemek agyamba szúrnak. Feleségem végre békésen alszik. Felkelt a Nap.
https://www.es.hu/cikk/2018-07-13/triceps/almatlansag.html
Megírtam, hogy legyen ingyen újság, íme:
Egy darab cikk egy kattintás után a Mindenható és Mindent elárasztó
Tudósítunk, Hogy Létezünk után:
Szépirodalom
Az általam összecsúsztatott két bekezdés az ínyenceknek:
A keskeny szivacsmatrac kényelmetlen kettőnknek, de mi már ötödik éve szorongunk rajta: egymásba borulva, álmatlanul hánykolódva. Nyárutón találtunk rá erre az elfogadható bérű, tágas, de lepusztult Zombori úti házra – megszabadítva anyámat és önmagunkat is az összezártság bénító, lassan hisztérikussá váló légkörétől. Hirtelen „szabadok” lettünk, de ez eddig ismeretlen gondok és kötelezettségek özönét hozta: heteken át, megfeszített erővel igyekeztünk rendbe hozni otthonunkat, „a hétköznapi élet szervezésének szigetét”. Az évek óta kövesedő, mérhetetlen kosz eltakarítása után a betört, gittjüket vesztett ablakok, eldugult lefolyók, kiégett vezetékek, törött kilincsek, megvetemedett ajtók, düledező cserépkályha következtek. Lázasan munkálkodtunk – beszélgetésre, olvasásra, ölelésre alig jutott idő. Aztán a hirtelen csömör és belenyugvás, hogy ennek lehetetlen a végére érni. Nyugodtan kergetőzhetnek mindenfelé a pormacskák, már nem idegesítenek bennünket.
A kereszteződésen teherautók húznak át, itt van a leágazás Belgrád, Isztambul, Xanadu felé. Azt hiszem, mi egyhamar nem utazunk sehová; hatszáz márka tartozásunk van, és kellene egy nagyobb fekhely, könyvespolcok, ruhásszekrény. Ha egyetemista éveinket és a szerencsétlen végű svájci kalandot nem számítom, az Adrián kívül máshol még nem is voltunk együtt. István és Kati minden évben valamelyik mediterrán országban töltenek pár hetet – azt mondják, ez tartja bennük a lelket a következő szünidőig, ezért a nyári szabadságért nem cserélték fel már régen jövedelmezőbbre keserves tanári állásaikat. Más barátaink szétszóródtak a világban: Laci gastarbeiter fizikus Párizsban, Anikó feleség Pesten, Tibiék Bécsben várják a kanadai vízumot. Mi itthon vagyunk; erőt gyűjtünk, lehetőségeink kézigránátjait próbálgatjuk a pannon mezőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése