Épül a templom.

Van egy templom pesten, ami

hasonlít ehhez.

Ugyanaz az egyszerű észrevétel

hangzik el ajkunkon:

itt egy templom.

Erős vár a mi Istenünk.

Létünk teljesen egyértelmű,

gondolataink tiszták.

11:45

Kukta Elvira

Íphigeneia

A görög mondában Agamemnón és Klytaimnéstra lánya, Orestés és Élektra testvére. Egyes változatok Théseus és Helené lányának tartják, illetve azonosítják a legrégibb költészet Iphianassájával, akit Homéros az Íliasban (Il.9.145.) Agamemnón lányának mond. 
Igen valószínű, hogy e két nevet régebben felváltva használhatták ugyanannak a személynek, méghozzá egy isteni lénynek a megszólítására, akinek eredetileg semmi köze nem lehetett Agamemnón családjához. A két név jelentése ugyanis (Íphianassa="az erővel uralkodó"; Íphigeneia="erővel a születéseken uralkodó") mindenképp erre utal. Az Íphigeneia név Artemis egyik mellékneve is volt, sőt egyes helyeken Artemist ezen a néven tisztelték, s csak később alkothatták meg belőle az istennő papnőjének személyét. Az is elképzelhető ugyanakkor, hogy Íphigeneia történetében az emberáldozat oly gyakori feltűnése (lásd alább) a történelem előtti idők barbár szellemét mutatja, mikor még vadászistennőként tisztelték, akinek kultuszát később Artemis nyomta el illetve olvasztotta magába.
A legismertebb története szerint, mikor a Trója ellen készülő görög hajóhad szélcsend vagy éppen vihar miatt Aulisban vesztegel, a jós Kalchas kijelenti, hogy mindaddig nem tudnak útnak indulni, míg a görög sereg fővezére, Agamemnón saját lánya feláldozásával ki nem engeszteli Artemist, akit az istennőnek szentelt szarvas megölésével megsértett. Agamemnón nehezen, de végül beleegyezik az áldozatba, s - Odysseus tanácsára - azt hazudja otthon, hogy Achilleusszal való menyegzőjére viteti el a lányt Aulisba.
A feláldozás pillanatában azonban egyes mondaváltozatok szerint csoda történik: Artemis megengesztelődik, a lányt elragadja az oltárról, s helyette egy szarvastehenet (vagy szarvasborjút, medvét, bikát, egy képmást) áldoznak fel. Az istennő a hajadont Taurisba viszi (mai Krím-félsziget) s ott papnőjévé teszi. Más variáció szerint Íphigeneia Leuké szigetére kerül, s ott Orsilochia néven Achilleus felesége lesz. E csodás cseréről azonban az anya, Klytaimnéstra mit sem tud, s gyermekének vélt feláldozása feletti fájdalma férje ellen fordítja: szeretőjével, Aigisthosszal megölik a győzedelmes háborúból hazatérő Agamemnónt.
Az előbbi, ismertebb szálat folytatva Taurisban Íphigeneiának az a tiszte, hogy minden oda tévedő görögöt feláldozzon. Mikor testvére, Orestés anyjuk és a trónbitorló Aigisthos meggyilkolása után Apollón parancsára Taurisba jön, hogy itt az erinysök üldözésétől megszabaduljon, s elhozza az istennő égből hullott képmását, Íphigeneia már-már őt is feláldozza, de ekkor felismerik egymást, s Artemis képével együtt megszöknek Taurisból. Ezalatt Élektra azt a hírt kapja, hogy Artemis papnője feláldozta Orestést. Ezért, mikor találkozik Iphigeneiával - akiben ő sem ismeri fel elsőre megöltnek vélt nővérét - meg akarja vakítani, ám akkor kiderül minden, s a három testvér hazatér Mykénébe. Íphigeneia elhelyezi az istennő képmását az attikai Braurónban, s itt marad Artemis Braurónia papnőjeként.

Íphigeneia története az antik irodalom egyik kedvelt témája. Az antik drámaírók (Aischylos, Sophoklés, Euripidés és más tragédiaköltők, akiknek művei elvesztek) után az újkorban Racine és Goethe írtak róla drámát, Gluck pedig két operájának tette tárgyává.
Ábrázolásai két fő epizód köré csoportosulnak: az aulisi áldozat és az Orestésszel való egymásra ismerés jelenete köré. Az áldozati jeleneteken Íphigeneia többnyire lefátyolozva, kissé előre hajolva jelenik meg, egyik kezét a keblén pihenteti, másikkal kísérőjére (Achilleus vagy egy egyszerű szolga) támaszkodik. Az egyetlen ábrázolás, mely az áldozatba beleegyezőként jeleníti meg, a római időkből származik. 
A római szarkofágok készítői kizárólag a taurisi eseményeket (Orestés megérkezése, Orestés és Pyladés Íphigeneia előtt, közös távozásuk, amint Íphigeneia viszi magával a szobrot) jelenítették meg. Ilyen az a 2. századi aquincumi szarkofág is, mely Íphigeneiát és Orestést (vagy Pyladést) ábrázolja egy taurisi holtteste mellett. 

Kulin Borbála
2005

TEMPLOMOK TITKAI

1934, Dunapataj

Coboly is volt emelt törin rovat

Érdemes megtanulni vágyakozni azután, ami a miénk.

Vágyakozni arra, ami a miénk – egy 'szép szónoklat' színeváltozása

A fiatalon elhunyt, mélyen érző és gondolkozó filozófusnő, Simone Weil (1909-1943), aki halála előtt, úgy tudjuk, megkeresztelkedett, állítólag azt írja valahol: “Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk.” Az egyik népszerű hazai női magazin rovatának címeként elhíresült gondolat bejárja az internetet, hol itt, hol ott bukkan fel, találkozhatunk vele könyvcímben, mottókban, ünnepi beszédekben, idézet- és aforizmagyűjteményekben. A Google keresője a mondatra mostanáig 4770 találatot ad ki. Holnaptól nyilván többet. No, de hol írja ezt Simone Weil? És egyáltalán, mit jelent?

Különféle módszerekkel igyekeztem megtalálni az idézet pontos lelőhelyét. Próbáltam visszafordítani franciára, angolra, rákerestem a kulcsszavakra, de nem találtam. Átlapoztam hát a magyarul megjelent könyveket,  míg végül arra jutottam, hogy a mondat e sokat idézett formájában azokban sem található meg. Kétségkívül jól hangzik, és kellőképpen homályos ahhoz, hogy ki-ki azt értse rajta, amit szeretne.

Az ál-idézet forrására végül a Vigilia Kiadónál 1994-ben megjelent könyvecskében, aKegyelem és nehézkedés-ben bukkantam rá. (Első francia kiadása: La Pesanteur et la grâce. 1947 Librairie Plon, Párizs – az előszót a nálunk alig ismert katolikus filozófus, Gustave Thibon írta.) Pilinszky János fordítása elérhető elektronikus formában is, s most ebből idézem “A tárgytalan vágyódásról (Désirer sans objet)” című fejezet egyik szép bekezdését:

„Leszállni a vágyak forrásához, hogy elszakítsuk az energiát tárgyától. A vágyak 

"attól még, hogy 28 vagyok, valami bekerült a fejembe, s valami fölöslegesen került a fejembe" Cobi

ugyanis, mint energiák, hasznosak és valódiak. A tárgyuk az, ami rossz. Ezért kimondhatatlanul jelentős szakítás a lélekben a vágynak tárgyától való elválasztása. Ha az ember alászáll önmagába, azt találja, hogy pontosan azt birtokolja, ami után vágyakozik. Ha az ember vágyakozik az élete után, az ember egy korlátozott és véges életet kíván, ami szükségszerűen véges és halandó, s az ember pontosan ezt kívánja, ezt az életet, ami…, ezt az élőt, aki…, röviden azt a valamit, ami meghal, minden nap, minden órában. Azt kívánjuk tehát, ami legsajátabb birtokunk: a halált. Ha aranyra vágyunk, lényegében pénzre vágyunk, valamire, amit csak megfelelő körülmények közt nyerhető el, s így szükségszerűen megfelelő mértékben… Márpedig ebben a mértékben (a körülményeinknek megfelelő mértékben) tulajdonképpen birtokoljuk is. A fájdalom, a hiányérzet minden ilyen esetben a vágy tárgyainak létezési formája. Ha letépjük az irrealitás e fátylát, látni fogjuk, hogy ami után vágyakoztunk, lényege szerint birtokunkban van. Ha ezt belátjuk, egy ideig továbbra is szenvedünk még, de már boldogok vagyunk.”

A szövegösszefüggés ismeretében jobban értjük a népszerű parafrázist: Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk, vagyis be kell látnunk: eleve nem vágyakozhatunk másra, mint ami valamiképpen már a birtokunkban van, de boldogok csak akkor lehetünk, ha vágyaink és félelmeink nem lépik túl azt a határt, ameddig lehetőségeink terjednek. Lehetőségeken nem külső adottságokat értünk, hanem azt, ami lényegileg, bensőleg tartozik hozzánk. Itt még nem arról van szó, amit Plótinosz, Szent Ambrus, Szent Ágoston és sokan megfogalmaznak az Isten-látás utáni vágyról, amelyet Szent Tamás desiderium naturale-nak, a belénk oltott természetes vágynak nevezett, és amiről a Jézus misztériumáról elmélkedő Pascal így beszél: “Vigasztalódjál, mert nem keresnél, ha nem találtál volna meg.” (Gondolatok 553.).

A boldogságról Weil az idézetben mint egyfajta lelki beállítottságról beszél, s így az ókori filozófiai iskolák közös alaptanítását szólaltatja meg új hangszerelésben. Leggyakrabban a sztoikus etikai szövegekben találkozunk a gondolattal, Epiktétosz például ezt mondta: „Megszoktuk, hogy vágyainkat és ellenérzéseinket olyan dolgokra irányítsuk, amelyek nincsenek a hatalmunkban: szokjunk hozzá ennek az ellenkezőjéhez.” (Beszélgetések III.12).

Bocsásson meg az eredeti címbeli szó kicseréléséért, de a retorika bevezetése tanulmányhoz óhatatlanul szükségét érezte a szerkesztő.

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik." - ezen viszont el lehet gondolkodni

https://heidlgyorgy.com/2012/11/02/vagyakozni-arra-ami-a-mienk-egy-kozhely-szinevaltozasa/

Bemutatkozik:

Ahogy Pilinszky állapította meg:

újra és újra rácsodálkozni

arra is,

amit már ismerünk.

Ő így dolgozott,

munkálkodott,

alkotott.

16:05